Ha nem látod a lábnyomait eső után az aszfalton, ha nem lesz a sarokban a kedvenc takarója, ha nem lesz az edénykéje a megszokott helyen, ha nem látod a csillogó vízcseppeket mindenhol, amikor ivott, ha nem lóg a póráz az előszobában, ha nem indulsz el télen-nyáron vele az utcán, ha nem hallod kis mancsai kopogását, ha nem kapja fel a fejét legkisebb mozdulatodra, ha felriadsz éjjel, mert hiányzik valami, aminek a léte idáig benne volt mindenben...
...akkor előveheted a kopott nyakörvet, az elnyűtt játékot, a megrágott távirányítót, az összenyálazott könyvet, a képeket. Akkor végig tudod nyugodtan gondolni, mi volt, amíg hozzád tartozott. Hogy miért nem adtál neki, mikor türelmesen ült melletted és várt egy kicsi, nagyon kicsi falatot. Hogy miért nem mentél vele rögtön, amikor láttad, hogy mennie kell. Amikor kiabáltál vele a szétrágott papucs miatt, pedig egész nap rád várt. Mert az egész életét azzal töltötte, hogy rád várt. Mert dolgoztál, tanultál, moziba, strandra mentél. És ő várt. Nem haragudott, nem hibáztatott, nem panaszkodott. Öröm volt neki az is, ha várhatott rád. Nem értette, miért nem mehet veled mindenhová, hiszen neki az volt az álma: mindenhol veled, mindig.
De az ő életét a tiéd határozta meg, az ő vágyait a tieid irányították. Az ő álmait te álmodtad meg helyette.
Vedd elő a képeit. Mindet tedd félre, csak kettőt tarts meg. Egy olyat, amire ha ránézel, elmosolyodsz. És egy olyat, amitől elsírod magad.
Ha jól választottál, csak egy kép lesz előtted."
Sohasem gondoltam, pedig volt már kutyám,
hogy ilyen fájdalmas lesz egyszer az elválás.
Nem voltál sohasem ennyi ideig távol,
csak telnek a napok és nem látlak sehol…
Mindenhol a szobában kereslek, kutatlak,
de nem válaszolsz már, - kint hiába ugatnak.
Ha elmentem otthonról – siettem haza,
mert tudtam - vár hű társam, egy gyönyörű csivava.
Mindig megvártál, nem mentél aludni,
amíg hangom nem hallottad, - megjött a gazdi...
Türelmesen kivártad, míg családom fogadott,
de utána kikérted szeretet adagod.
Mindig annyit kértél, amennyi neked járt,
de sokkal több volt az, amit Te adtál!
Most ha hazajövök, csak sírodhoz mehetek,
borzasztó a hiányod, annyira szeretlek!
Ha perceket lehetne adni az életből,
biztos lehetsz benne – életem felezném egyből…
Sajnos ez csak ábránd, nincs ilyen a világon,
egyszer mindenki elmegy, és ott marad az álom,
aki elment - ott visszajön,visszajöhet újra,
együtt lehet megint kutya és gazdája.
Emléked örök, bár túl nagy a hiány,
soha nem feledlek el – drága kicsi kutyám.
Köszönöm az életnek, hogy e röpke időre csak,
de gazdád lehettem, jó hogy választottál.
Barátod is vagyok, most már csak az talán,
hisz nem kell vezetni az égi mezők útján.
(Szabó János verse)
hogy ilyen fájdalmas lesz egyszer az elválás.
Nem voltál sohasem ennyi ideig távol,
csak telnek a napok és nem látlak sehol…
Mindenhol a szobában kereslek, kutatlak,
de nem válaszolsz már, - kint hiába ugatnak.
Ha elmentem otthonról – siettem haza,
mert tudtam - vár hű társam, egy gyönyörű csivava.
Mindig megvártál, nem mentél aludni,
amíg hangom nem hallottad, - megjött a gazdi...
Türelmesen kivártad, míg családom fogadott,
de utána kikérted szeretet adagod.
Mindig annyit kértél, amennyi neked járt,
de sokkal több volt az, amit Te adtál!
Most ha hazajövök, csak sírodhoz mehetek,
borzasztó a hiányod, annyira szeretlek!
Ha perceket lehetne adni az életből,
biztos lehetsz benne – életem felezném egyből…
Sajnos ez csak ábránd, nincs ilyen a világon,
egyszer mindenki elmegy, és ott marad az álom,
aki elment - ott visszajön,visszajöhet újra,
együtt lehet megint kutya és gazdája.
Emléked örök, bár túl nagy a hiány,
soha nem feledlek el – drága kicsi kutyám.
Köszönöm az életnek, hogy e röpke időre csak,
de gazdád lehettem, jó hogy választottál.
Barátod is vagyok, most már csak az talán,
hisz nem kell vezetni az égi mezők útján.
(Szabó János verse)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése